A történet nem indult jól, de attól ami kinőtt belőle, mégis fontossá vált. Annyira, hogy elhoztam most neked is.

 

Itt most vissza kell pörgetnem az idő kerekét 18 évvel, amikor kiderült, hogy porckorongsérvem van. Egészen pontosan addig, amikor egyik pillanatról a másikra a bénulás közelébe kerültem (értsd úgy, hogy nem bírtam menni, lábujjhegyre állni és teletömve gyógyszerekkel is mindössze annyira futotta, hogy húzva a lábam, tudtam menni kb. 30 métert, aztán le kellett ülnöm a fájdalmaim miatt).

A vizsgálatok kiderítették, hogy két porckorongom is sérves a lumbális szakaszon. Erről már olvashattál tőlem, de amit most elmesélek, arról először írok.

Ajánlásra eljutottam az ország akkori egyik legjobb, sportolókra szakosodott mozgásterapeutájához és, semmi sem drága, ha az ember lánya gyógyulni akar alapon, „járni kezdtem” hozzá. Az idézőjel annak szól, hogy amire akkor képes voltam, azt a legkevésbé lehetett járásnak nevezni, sokkal inkább csoszogásnak, ahogy kiküzdöttem magam a ház előtt parkoló autómhoz, majd összeszorított fogakkal beültem az ülésbe. És ekkor jött még csak a neheze, hogy kinyújtsam a lábaimat a pedálokhoz. Ezt ugyanis nem tudod úgy megcsinálni, hogy a medence környéki szöveteidet és ezzel együtt a fájdalmas területed kikapcsold. Amikor aztán megérkeztem, kezdődött az egész elölről, csak fordított sorrendben. De a fog összeszorítást itt sem úsztam meg.

Egy óra tornához két órányi kín tartozott, de mentem minden alkalommal, amikor időpontot kaptam. Az első tornáink nagyjából úgy néztek ki, hogy a terapeutám fogta a lábamat, miközben én hanyatt fekvésben néztem a csillagokat, és elkezdte emelni. Kb. 30 fok emelésnél a csillagok elhomályosultak és fekete sötétséggé változtak, én pedig felnyögtem. A nyögés jó, mert segít felszabadítani a feszültséget, de sejtheted, ilyenkor mennyire nem csak a feszültségtől szerettem volna megszabadulni, inkább szaladtam volna ki a világba. Persze, ha tudtam volna.

Kicsit azért minden alkalommal jobb lett, hónapok múltával pedig eljutottam egészen addig, hogy újra visszamentem ugrálni az aerobic órákra. Amitől aztán megint ott találtam magam a kezelőágyon, pont annyira rossz állapotban, mint előtte.

Kellett pár hullámvölgy, mire megértettem, hogy ha mindent ott folytatok, ahol abbahagytam, akkor nem is számíthatok más kimenetelre sem.

Persze, hogy én is megpróbáltam, hátha nem így van, de a vége mindig az lett, hogy fájt, és más emelgette a lábaimat. Ami azért elég gáz kilátás 35 évesen!

Sok időbe telt, mire meghallottam a nekem szóló üzenetet, és hajlandó voltam alázattal fordulni a tudás felé, amit a testem követelt magának… Leginkább magammal küzdöttem. A saját hitemmel, sztereotípiáimmal, mindennel, ami addigra a hátizsákomban összegyűlt és amit időbe telt letennem.

Aztán volt egy pillanat, pontosan emlékszem rá, amikor valami felszakadt bennem. Mintha egy nagy fal, ami addig előttem hatalmasodott, egyszeriben ledőlt volna. Nyilván kellett az a sok apró repedés, amit addig ejtettem rajta, ahogy kellett az a vízió is, hogy elhiggyem, lehet ez jobb. Mi több, nekem is lehet. Hogy én is meg tudom csinálni.

Minden nap szorgalmasan csináltam a speciális nyújtásokat és összeraktam a saját tornagyakorlataimat, amiket addig csiszoltam, amíg azt nem éreztem, hogy ez az, megvan. És működött. Egyre jobban lettem. Már nem kellett hozzá gyógyszer, sem más kezelés. És egyre jobban élveztem, ahogy azt is, hogy egyre magasabbra emelem a lábaimat. Segítség nélkül és már nem csak fekvő helyzetben.

Kicsit azért mosolygok most. Nem ironikus, hogy olykor mennyi munka van abban, hogy eljussunk a 0 pontra, a rajtvonalra? Viszont, ha ezt megteszed, már biztosan nem ugyanaz leszel, mint előtte voltál. Ha képes vagy tanulni, fejlődni, megfejlődni, feltárul előtted a világ egy másik arca és megismered azt, aki valójában vagy, a harcost. Azt, aki a némán tűrő, beletörődő éned álarca mögött rejtőzik, és alig várja, hogy szabadon engedd.

Nekem ehhez volt segítség a mérlegállás, a jóga világában tuladandasana, ami azért nehéz, mert ebben a pózban úgy kell kinyújtóznod, hogy a karjaid, a fejtetőd és a lábaid egy tengelyen vannak, miközben a másikat, az álló lábadat is kinyújtod. Ha a vállad nincs a helyén, és/vagy az elülső fascia-láncodban van elakadás, feszülés, akkor nem tudod a füled mellé emelni a karjaidat és kinyújtózni a fejtetőddel ebben a vízszintes helyzetben. Ha a hátsó fascia-láncodban van az elakadás és a combhajlítóid túl feszesek, akkor nem tudod kinyújtani az álló lábadat. Szóval harmóniában kell lennie a mozgásrendszerednek ahhoz, hogy ezt, így „összerakd”.

Amikor először ráéreztem ennek a gyakorlatnak az ízére, még egyáltalán nem tudtam megcsinálni, de azt pontosan tudtam, hogy ez lesz az én tesztem. Amikor meg tudom csinálni, akkor rendben is leszek. Mi több, ha közben még élvezni is tudom azt a testérzetet, amit közben megtapasztalok.

Pont múltkor meséltem egyik órán, hogy ezt a gyakorlatot még a fürdőszobában is meg szoktam csinálni. Miért pont ott? Miért ne? 🙂 Ha egyszer élvezem! De nem csak a fürdőszobában, az országnak, világnak már sok pontján kipróbáltam benne magam, sziklán, finoman lökdöső szélben, hóban…

Ami egyszer a tiéd, azt sokkal könnyebb megtartani, mint visszaszerezni.

Nem véletlen óvom ma már kincsként a mérlegállásomat. Kipróbálnád velünk?

 

Hívj, és foglalj időpontot:

+36204656033